Vikivel réges régen dolgoztunk együtt. Azóta mindkettőnknek megváltozott az élete, Viki otthon van a most már 1 éves kisfiával, én pedig ugye a fotózásra adtam a fejem.

Sokat egyeztettünk Vikivel, hogy hol legyen a fotózás. A szabadtérit elvetettük, mert igencsak hideg volt még, így az otthoni, illetve a stúdió fotózás között hezitáltunk és végül a stúdió mellett döntöttünk. Két különböző termet is kibéreltünk, így téve változatossá a helyszínt.

Időközben Viki – teljesen véletlenül, ez is bizonyítja, hogy milyen kicsi a világ…- találkozott Balla Gabi barátnőmel (https://www.facebook.com/bgstilus/), így már az sem okozott további fejtörést, hogy Vikiék mit viseljenek a fotózáskor. 

A beszélgetéseink alkalmával Viki többször említette, hogy nagyon izgul és reméli, hogy készül majd róla értékelhető fotó… Hát bevallom, kicsit izgultam.

És milyen hangulatban telt a fotózás?

Igazából bármi is írhatnék, semmi sem adja olyan jól vissza a fotózást és nem mutatja be teljesen, hogy milyen az, amikor a “nem vagyok fotogén alkat” mégis fotózásra készül… 

“Aki ismer, tudja, hogy hogyan viszonyulok a fotózáshoz. Amint meglátom, hogy valaki a kamerához, telefonhoz nyúl, máris összerezzenek, befeszülök. Ez olyankor is így van, ha hozzám közel álló emberek próbálnak elcsípni egy pillanatot, és akkor is, ha kivételesen én szeretném, hogy valamit megörökítsünk. Már előre félek, hogy vajon hogyan fogok kinézni. Így aztán “Jujj, várj már egy picit, még be se álltam!” “Most ne már, hogy áll a hajam!” “Ahhh, légyszi ne arról az oldalról fotózz, és különben is, nem is mosolyogtam!” ……. és ehhez hasonló megjegyzéseket tudok tenni, így csak a csodával határos, ha a vége nem az, hogy jól összeveszünk, én meg siránkozok, hogy soha semmilyen kép nem készül rólam és így majd mit nézek vissza évek múlva..?… (Persze vannak spontán kivételek.)
Így aztán, amikor elhatároztam, hogy Marci egy éves születésnapján szeretném, ha készülnének rólunk profi családi fotók, akkor vegyes érzések öntöttek el. Egyfelől örültem, hogy végre én is rajta leszek a képeken, másfelől heteken át izgultam, hogy majd hogyan tudok természetesen viselkedni egy számomra teljesen szokatlan helyzetben. 
De Gyöngyi minden várakozásomat felülmúlta! Még ha egy ilyen fotózás során elmaradhatatlan is egy-egy beállítás, ő úgy instruált, hogy egy pillanatig sem feszengtem. Hipp-hopp elszállt a két óra, teljesen vidám és természetes hangulatban. A képeink pedig csodálatosak! Némelyik könnyet csalt a szemembe, olyan gyönyörű pillanatokat kapott el szinte észrevétlenül. Nagyon boldog vagyok! Köszönjük, Gyöngyi! “

Én végtelenül boldog vagyok, hogy a szép képeken túl ilyen örömet is tudok szerezni valakinek!

És az abszolút ráadás, hogy Vikiéket elkísérte Bogi a fotózásra, aki látván, hogy milyen beállításokkal dolgozom, hogy beszélek a “modelljeimmel”, stb., azonnal kért ajánlatot az esküvőjére és hát úgy alakult, hogy én fogom az esküvőjüket fényképezni! Van ennél nagyobb elismerés?