Csodálom a gyerekeket. Annak ellenére, hogy nekem nincs saját és ez már nem is fog változni, a testvérem fiaiért rajongok és azt hiszem ez kölcsönös!
Sok időt töltünk együtt. Sokat játszunk, de néha a háttérbe húzódom és csak nézem, amit éppen csinálnak.
Múltkor éppen néztek valami mesét. Ezt is teljesen elmélyülten tudják végezni, se kép, se hang, szólok hozzájuk, csak sokára reagálnak. Teljesen belemélyülnek az adott tevékenységbe, de lehet ez a legózás, aranyhalak fürkészése a tóban vagy a gyíkok keresése a réten. Egyszóval bármi, nem kell hozzá képernyő.
A mesenézés közben megkínáltam őket joghurttal. És elnéztem a kicsiket, ahogy a mese megszűnt létezni és onnantól csak a joghurt létezett. Nem, nem a kettőt csinálták együtt, hanem teljesen elmélyülten, csak és kizárólag a joghurttal foglalkoztak. Szépen, lassan kinyitották (a kicsi 3.5 éves, ő még lassabban csinálja a dolgokat :)), tető lenyal, majd utána szépen, lassan, kanálról kanálra, odafigyeléssel elfogyott a joghurt. Közben nem nézték a mesét, csak az evéssel foglalkoztak.
Elgondolkodtató volt számomra, amikor többször előfordul, hogy egyszerre minimum 2 dolgot csinálok, tévé nézés közben Facebookozom vagy az Instagram fotókat nézegetem, evés közben a számítógép előtt ülök vagy telefonálás közben filmet nézek…
Vajon miért van, hogy ennyire elveszítjük a fókuszt felnőtt korban?
Ennek a fotózáshoz ugyan sok köze nincs, hacsak annyi nem, hogy talán a fotózás az egyetlen tevékenység, amikor tényleg, 100%-ban a jelenben vagyok. Csak arra figyelek honnan jön a fény, hol van jó helyszín, hogy érzik magukat a modellek, milyen a háttér… Csönghet a telefon, jöhet sms, minden várhat a fotózás végéig.
Csodálom a gyerekeket, mert megtanítanak arra, ami igazán fontos…
